Megrettenve elhatároztam, hogy a hatalmas vagyonnal, amelyet szereztem, visszavonulok, eltűnök vadászterületemről, és hosszú absztinenciával pótolom az elveszetteket. Egy pillanatig se gondoltam arra, hogy életmódomat nem tudom majd abbahagyni. Testem pihenést kívánt, nyugodt, magányos álmokat, kikapcsolódást; egy penzionált lovastiszt szolid időtöltéseit: halászatot, vadászatot, kertészkedést… de akárhová mentem, akaratom, parancsom nélkül utánam ömlött mindaz, ami elől menekültem. Lányok, asszonyok jöttek hozzám kábán, dadogva, önkívületben éjszaka, és tüzes testükkel ágyamba bújtak. Hiába kergettem őket, hiába zártam el az ajtót, megtalálták a módját, hogy elérjenek, féktelen szenvedélyükkel megzengessék beteg képzeletemet, felgyújtsanak, és újra meg újra elszívják fogyatkozó erőmet. Nem tudtam megsemmisítem a varázst, amelyet felidéztem. Ott zengett, zúgott körülöttem, hívta, bűvölte, csábította rám az éhes nőstényrajt, a mohókat, magányosokat, kielégületleneket, telhetetleneket, s reszkető, tiltakozó, gyengülő húsomból csillapította felkorbácsolt étvágyukat.
* Nagy, ezüstkandeláberekbe tűzött gyertyák fényét szalon csiszolt tükrei verték vissza. Az élő lángok nyugtalan lobogása benne tükröződött Corinna nehéz bortól ködös szemében. Danjou márkiné és Jeanne Girard Péloc szavain mulatott, aki, szegény, mindent elkövetett, hogy szabaddá tegyen Corinna számára. Christian indiai elefántcsont sakkommal szórakozott. Corinnával egész idő alatt titkos játék folyt közöttünk. Rajzokat, rézmetszeteket, könyveket mutogattam neki, hogy föléje hajolhassak és megérinthessem. Mindenben elém jött, segített nekem. Az asztalnál egész testemen átfutó remegőssel megéreztem hosszú, karcsú lábszárát, ahogy szorosan lábamhoz simult. Mikor már átvonultunk a szalonba, hirtelen felugrott, és szeszélyes, mámoros hangon kijelentette, hogy még egyszer hallani akarja az ebédlő zenélőórájának menüettjét, mert elfelejtette a melódiáját. Készségesen, remegő térddel követtem. A sötét folyosón szomjasan hozzám simult, rám tapadt, mint a folyondár. Átöleltem testem minden hajlatához szégyentelen elvakultsággal hozzápréselődő, izmos testét, és megcsókoltam kínálkozó, forró, szétnyíló száját.
Hiányzott belőle a világboldogító forradalmár gőgje is; ő a gazdagot, előkelőt éppen úgy szánta, értette, és segítette, mint a piszokba ragadt koldust. Mindegy volt neki a szó legigazabb értelmében. Talán ez a mértéktelen lekötöttsége és megterheltsége tartott vissza tőle, hogy valóban mély, értékes barátságunkat a teljes őszinteségig fejlesszem. Nem akartam még a magam szikláját is rágördíteni. Annyira fáradt volt, mikor kandallóm tüze mellett megpihent néha egy fél órára! Álmatlanságtól égő szeme leleragadt az áradó melegben, és mikor saját, apró horkantására felriadt néhány perc múlva, bocsánatkérő mosollyal mentegetődzött: – Szegény Madame Lacroix, a pékné, tudja, akiről már beszéltem. Ikreket szült az éjszaka. Este hétkor kezdett vajúdni, és hajnalban ki kellett operálni mindkét kicsinyét holtan. Pedig mennyit beszélt róluk… Valamit tennem kell érte, hogy áthidaljuk ezt a nehéz időt, míg újra gyermeket kaphat. A melle feszül a tejtől, a bölcső meg üres, amelybe olyan szép atlasztakarót hímzett… Borzasztó ilyenkor az asszonyoknak… Mit gondol, Monsieur de la Tourzel… ha egy kosár kismacskát szereznék neki valahonnan?
E kísértésekből azonban tisztító, erősítő próbatétel lesz, s a Messiás továbbhalad. Léptei gyorsulnak. Már új úton, a maga útján jár. A lábnyomok elmaradtak. Ő vág ösvényt, Ő rak le nyomot és jeleket. Színt vallott. Magányos alakja körül gyűlölködő moraj kél. Felismerték: Ő az! Magányos alakja körül őrült sóvárgás és vad reménykedés lángol. Felismerték: Ő az! Magányos léptei után erőtlen lábak topognak. Felismerték: Ő az! A körbefutó áram vad erővel örvénylik; magával tépi la pillanatlények kapaszkodó kezét, elmossa az utakat, feloldja és újra formálja az örökké áradó anyagot. Forog, forog a lét kereke, kápráztat, szédít, elvakít… …A Messiás előtt azonban szétnyílnak a forgástól tömör árnyékfalak, és ő átkel a létesülés áradatán. Az örvény fénybe borul egy vakító pillanatra a figyelő három világ előtt, és megmutatkozik a Kapu. Hiába ront rá az anyag, hogy letiporja, megcáfolja, elmossa. A Messiás kínhalálából mártírium lesz, és a mártíriumból kulcs, mely a szabadulás kapuját nyitja. A Misztérium lejátszódott a nézők előtt.
A Rend két központja a XVIII. században Hessei Károly kastélya és a Schleswigben lévő louisenlundi misztikus iskola volt. Vezetője a tömegek előtt hírhedt, az előkelő körök által félt, félreértett és csodált, s a választottak állal mélységesen tisztelt St. Germain gróf, Hessei Károly barátja volt, "a férfi, aki nem hal meg". A titokzatos varázsló. Tudós, művész és mágus. Évezredek szemtanúja, a Titkos Testvériség légrejtélyesebb küldötte. A hermetikus, alaptételeiben és szertartásaiban egyiptomi eredetű Rend Rosenkreutz Keresztély keresztény misztikáját is magában foglalta. Rosenkreutz Keresztély 1388-ban született. Német nemesember volt. Kolostorban nevelkedett. Egy szentföldi zarándokútja alkalmával, Damaszkuszban néhány tudós arab beavatta őt a titkos tudományok misztériumaiba. Három évig maradt Damaszkuszban, azután az afrikai Fezbe utazott. Ott további ismereteket gyűjtött a mágia és a makro- és mikrokozmosz összefüggéseinek tudományában. Ezután Spanyolországon keresztül visszatért Németországba.
– A királynak már adtam néhány tanácsot erre nézve… – És? – Nem fogadta meg. Ön annyira elragadó teremtés, Madame, és a fiatal hölgyek, akiket a király szórakoztatására nagylelkűen felvonultat, szintén ellenállhatatlanok… – Úgy érti… hogy a király… visszaél az erejével? – Ön tudja, hogy visszaél vele. S tudja azt is, hogy egyikünk sem képes megakadályozni kedvteléseiben, legfeljebb tőlünk fordulna el, és mások szolgálatait venné igénybe. – Ez igaz – mondta Madame Pompadour. -Germain szavai mélyen érintették. Arca töprengővé lett, s látszott, nyugtalan érzések, sötét gondolatok szakadtak fel benne, amelyek gyakran foglalkoztatták. Hangjában rejtett kis remegőssel, félve fordulta grófhoz: – Ha merném… most azt kérdezném öntől, St. -Germain gróf… meg tudná-e mondani, meddig tarthatom meg a királyt, s ha elveszítem… amitől Isten mentsen meg… ha mégis elveszítem, mi lesz a sorsom utána?! … De ne… ne feleljen… Nincs bátorságom firtatni ezt a kérdést, amely egyre gyakrabban kínoz… – bizonytalanul, könyörögve, várakozva, de menekülő szorongással nézett St. -Germainre, aki tekintetét különös, szelíd pillantással viszonozta.
Fogolynak, egy érctörvények láncával átfont, befalazott börtönben. Végső oka és össztudataként egy egész világegyetemnek, magánya jeges és megoszthatatlan volt. Ekkor ebben a tűrhetetlen egyedüllétben, ebben a megoldatlan, kietlen magányban közelhajolt, közelnyomult belső világegyetemének parányaihoz, hogy lényeket keressen, akikben hiányérzetével tükröződhetik. Az egységes kép töredékekre robbant széjjel. Sok-sok zárt egyet látott mindenütt saját képmásaként, ahogy rohantak egymás felé és el egymástól, ahogy összeütköztek, harcoltak, szeretkeztek, imádkoztak, átkozódtak, szülitek, születtek, betegségekben sínylődtek, elpusztultak, és pusztult minden forma körülöttük, amelyet létrehoztak. Létükben meglátta ugyanazt a forgást, örvénylést, amely az ő belső kozmoszában ismétlődött, és meglátta külön-külön minden zárt egyben a belső mikrokozmoszt, amelynek parányai szintén magukban viselték ugyanezt a törvényt végtelen-végtelen ismétlődéssel. És akkor a borzalmaknak, reménytelenségeknek, halálos bánatnak és tehetetlen kínnak megrendülése rázta meg, mert felismerte az anyag csapdájának lent és fent mindent átható és eltorlaszoló, démoni lényegét, és egész tudata egyetlen kétségbeesett, sóvárgó törekvésben összpontosult: szabadulni!
E helyütt nem térek ki ennek a hatalmas, minden erőt, képességet magába koncentráló kísérletnek bizarr, lélegzetelállító részleteire; csüggesztő ellanyhulásokra a halálos feszültség végső fokozódásai közben, mikor az egyetlen fókuszba gyűjtött életerő el akar osonni tárgyából: titkos, érthetetlen rövidzárlatok állnak be, s az élettelen anyag, mely a teremtés misztikus izgalmában, a szellemi nemzés elvont eksztázisában megfogant és élni kezdett már, egyszerre halódni kezd. Nem térek ki bővebben az életláng állandó őrzésének fárasztó, izgalmas, szüntelen éberségére, mert ezek a dolgok csak hosszas tanulmányok, kísérletek élménye által válnak felfoghatókká. Mint állomást jegyzem ide: a végső, legnagyobb és legveszélyesebb próbatételek egyikét. A Kyilkhorról egyébként ma már szép számú, európai nyelvre lefordított tibeti munka áll rendelkezésére azoknak, akiket közelebbről érdekel a kérdés. Két év telt el, míg a Kyilkhor szeme fénnyel és tudattal telt meg, de teste, karja, lába, csak a harmadik év végén mozdult meg.
jazzybeez.com, 2024