– Hozhatok neked valamit? – kérdezte féltőn Joan. – Nem, köszönöm. Csönd lett, s ettől Joan rendkívül kényelmetlenül érezte magát. – Biztosan jól vagy? – kérdezte. – Kitűnően, Joan. – Szeretnél beszélgetni arról, mit érzel? – kérdezte Joan. Most semmit se érzek. Joan sejtette, hogy Cassi magába húzódik. Nem volt biztos benne, helyes volt-e elmondani neki, de ami megtörtént, megtörtént. Ült még egy darabig, fogta Cassi kezét. Azután elment, az ajtóban még megfordult, és jó éjt kívánt. Kifelé menet megállt a nővérállomásnál, és beszélt a főnővérrel. Elmondta, barátként látogatta meg Cassit, nem konzíliumba jött, de úgy érzi, meg kell mondania: Cassit rendkívüli módon nyomasztja egy barátja halála. Talán jó lenne, ha a nővérek rajta tartanák a szemüket. Cassi sokáig hevert moccanatlanul. Nem tiltakozott, amikor Joan elment, de most nagyon egyedül érezte magát. Robert halála kiváltotta belőle a régi rettegést az elhagyatottságtól. Folyton gyerekkori rémálmára gondolt: hogy anyja visszaküldi a kórházba, és kicseréli egy egészséges gyerekre.
Dr. Kingsley hirtelen fölnézett, és úgy bámult a medikusra, mintha most látná először. – Hogyan állapítja meg e pillanatban, kolléga úr, hogy pitvarkamrai blokkról van szó? A diák arca elfehéredett. – Nem tudom – nyögte ki nagy nehezen. – Ez ám a biztonságos válasz – mosolygott dr. – Bárcsak nekem lett volna merszem medikus koromban, hogy beismerjem, ha nem tudok valamit. – Jerryhez fordult, és megkérdezte: – Milyen a pupilla? Jerry odalépett, és felhúzta Bruce szemhéját: – Nem moccan. – Adjunk be még egy ampulla bikarbonátot – rendelkezett dr. – Feltételezem, hogy adott kalciumot. Néhány percig csend volt, dr. Kingsley a szívet masszírozta. Azután egy technikus jelent meg az ajtóban öreg EEG-berendezéssel. – Csak tudni szeretném, van-e még elektromos tevékenység az agyban – szólt dr. A technikus a koponyára erősítette az elektródákat, és bekapcsolta a gépet. Az EEG ugyanolyan egyenes vonalat rajzolt, akár az EKG. – Hát így áll a dolog, sajnos – vette ki kezét Bruce mellkasából dr. Kingsley, és lehúzta a gumikesztyűjét.
– A sebészek hozzászoknak az ilyesmihez – mondta Cassi. – Pezsdítőleg hatnak rájuk az efféle döntések. Ők bizonyos fokig élvezik. – Élvezik? – visszhangozta hitetlenkedve Jerry. – Ezt elég nehéz elhinni, de bizonyára így van; másként nem lennének sebészeink. Talán épp az a legnagyobb különbség egy belgyógyász és egy sebész között, hogy a sebész képes visszavonhatatlan döntéseket hozni. A boncterembe lépve Robert fekete gumiköpenyt és gumikesztyűt vett föl. A többiek körülállták a sápadt testet a még mindig nyitott mellkassal. A seb szélei megsötétültek és megszáradtak. A páciens arca derűsnek látszott. Szeme hál' istennek le volt hunyva. – Tízet egy ellen, hogy tüdőembólia volt – mondta Jerry magabiztosan. – Egy dollárt teszek rá – mondta Robert, és megfelelő magasságba helyezett egy mikrofont, amely a mennyezetről csüngött alá. Lábpedállal működött. – Te magad mondtad, hogy a páciens az elején erősen el volt kékülve. Nem hiszem, hogy embóliát találunk. Az a gyanúm, hogy semmit se találunk.
Halandóság (halálozási arány; 0. 4%). Nyilvántartási adatok: 0. 1%; a 80 évnél idősebb életkor és a szívelégtelenség (szívelégtelenség) függetlenül a halálozás nyolcszoros kockázatával járt; posztkórházi halálozás: 0. 09%; pitvarfibrillációs abláció esetén 0. 34% Az úgynevezett "valós adatok" elemzése: korai halálozási arány (a kezdeti kórházi kezelés vagy visszafogadás során 30 napon belül; medián 11. 6 nap az abláció után): 0. 46%; a 30 napos mortalitás előrejelzői (prediktív jellemzői): Szívelégtelenség az újbóli kórházi kezelés egyik leggyakoribb oka), alacsony eset kötet az egyes intézményeknél, és az eljárási bonyodalmak. További megjegyzések A CHASE-AF vizsgálat nem mutatta be a pitvari szubsztrát kiterjedt módosításának klinikai előnyeit a pulmonalis véna izoláción (PVI) túl a tartós AF-ben (VHF> 7 nap). A perzisztáló AF ablációval történő kezelése javította az életminőséget, de 75 hónap után átlagosan magas, akár 46% -os kiújulási arányhoz társult. Jobb eredményt a számítógépes tomográfia (CT) háromdimenziós "leképezés" során: az eredmény aránya 61% -kal csökkent a CT nélküli térképezéshez képest (OR 0.
Cassi, mint aki álmot rak össze, fölelevenítette lidérces autóútját Thomasszal. Emlékezett saját haragjára és arra, hogy megragadta a kormányt. Halványan felderengett: férje megüti, s ő a műszerfalnak veti magát. De utána függöny ereszkedett le a történtekre. A kép elsötétült. – Hol van Thomas? – kérdezte Cassi, és föltápászkodott félelmében. – Ő is megsérült – mondta Joan, és arra kérte Cassit, feküdjék nyugodtan. Cassi hirtelen bizonyos lett benne: Thomas halott. – Thomason nem volt rajta az öv – mondta Joan. Cassi tétovázott, azután fennhangon is kimondta: – Meghalt? Joan bólintott. Cassi oldalra ejtette a fejét. De, míg könnyei lefutottak arcán, előbukkant utolsó párbeszédük emléke. Robertre gondolt, meg a többire, mind. Megragadta Joan kezét, és így szólt: – Azt hittem, szeretem őt, de hála istennek… Utóhang (HAT HÓNAP MÚLVA) Dr. Ballantine belökte a sebészeti társalgóba vezető lengőajtót. Végzett aznapi egyetlen műtétjével, nem ment simán a dolog. Talán csakugyan itt az ideje, hogy lassítson.
Kábultan fordult oldalra, és bámult a mosolygó női arcba, – A műtőbe kéretik, dr. – Rögtön ott leszek – mondta mély hangon. Thomas megvárta, amíg a nővér kisiet, azután a padlóra lendítette a lábát. Várt néhány percig, hogy kábultsága föltisztuljon valamelyest. Néha a kurta alvás rosszabb, mint semmit se aludni, gondolta. A bejárathoz támaszkodott, azután a szekrényhez botorkált. Elővett egy Dexedrint és a fali ivókútnál bevette. Azután friss műtőruhába öltözött át, de előbb még kiszedte az elhasznált ing zsebéből a benne hagyott fél tablettát. Mire a 18-as műtőhöz ért, már ki is tisztult a feje a Dexedrintől. Úgy tervezte, nyomban bemosakszik, de azután elhatározta, jobb, ha előbb megtudja, mi vár rá. A rezidensek az elaltatott beteg körül álltak, kesztyűs kezük a steril területen belül hevert. A látvány nem sok jót ígért. – Mi a… – kezdte rekedten Thomas. Ébredése óta nem szólalt még meg, a nővérnek mondott néhány szótól eltekintve. Megköszörülte a torkát. – Mi a probléma? – Igaza volt a haemopericardium dolgában – mondta tiszteletteljesen Peter.
Mit akarsz bizonyítani, az isten szerelmére? Nem is emlékszem, mikor vettél ki utoljára szabadnapot. Thomas épp félbe akarta szakítani, de dr. Ballantine leintette. – Mindenkinek szüksége van rá, hogy elszabaduljon. Amellett Cassiért is felelős vagy. Történetesen tudom: a feleséged szemét meg kell műteni. Nem érdemelné-e meg ő is, hogy szentelj neki valamennyit az idődből? Thomas most már nagyjából biztos volt benne, hogy Ballantine Cassivel beszélt. Bármily hihetetlenül hangzik is, nyilván idejött a főorvoshoz a drogszenvedélyről szóló őrült meséivel. Nem elég, hogy felkereste az anyját, gondolta Thomas dühvel. Hivatali főnökéhez is eljött. Thomas hirtelen rádöbbent: Cassi tönkreteheti. Tönkreteheti azt a karriert, amelynek fölépítésére egész eddigi életét szentelte. Thomas szerencséjére önvédelmi reflexe erősebb volt a dühénél. Mihelyt Ballantine elmondta a magáét, rákényszerítette magát, hogy hideg, éles logikával gondolkodjék. – Azt javaslom, hogy vegyél ki egy kis jól megérdemelt szabadságot.
Vajon pontosan mennyit mondott el az asszonynak Robert? Tizenegyedik fejezet Cassandra hirtelen riadt fel, s a laboránsnő mosolygó arcát látta meg, aki épp harmadszor kiáltotta: – Cassidy doktornő! – Maga aztán igazán jó alvó – mondta a lány, amikor Cassi szeme végre kinyílt. Cassi a fejét rázta, és nem tudta, miért olyan kábult. Azután eszébe jutott a második altató. – Vért kell vennem – mentegetőzött a laboránslány. – Éhgyomori vércukorvizsgálatot rendeltek el magának. – Oké – mondta egykedvűen Cassi. Odatartotta bal karját a laboránsnak, s eszébe jutott, hogy a következő néhány napon nem ő adja majd be önmagának az inzulint. Néhány perc múlva egy nővér jött be, ügyesen infúziót kötött be Cassi bal karjába, és fölfüggesztett egy ötszázalékos dextrózoldattal, benne tízegységnyi sima inzulinnal teli palackot. Azután beadta Cassinek a műtét előtti gyógyszereket. – Ez jót tesz – mondta a nővér. – Most próbáljon pihenni. Hamarosan jönnek magáért. Mire Cassit fölemelték, és a liftig gördítették, valami furcsa távolodásérzet töltötte el, mintha valaki mással történnék mindez.
A Bostoni Alapítványi Kórház azért híres, mert az én operációs teamem azzá tette. És mégis, ahelyett, hogy terjeszkedni hagynának, állandóan nyirbálják a műtőben tölthető időmet. Épp ma tudtam meg: újra csökkentették a műtőidőmet. És tudod, miért? Mert Ballantine megállapodott az Alapítványi oktatórészlegével, hogy szabad bejárásunk lesz egy nagy állami elmegyógyintézetbe az állam nyugati részében. Sherman kiment oda, és közölte: az a hely valóságos szívsebészeti aranybánya. Amit nem mondott: hogy a betegek átlagának szellemi szintje alacsonyabb, mint a kétéves gyerekeké. Néhányuk közönséges deformált szörnyeteg. Szétrobbanok! – És te nem akarod támogatni a kórháziakat ezeknek a gyógykezelésében? – kérdezte Patricia, aki megpróbált az ügy pozitív oldalára gondolni. – Anya, ezek szellemi fogyatékos gyerekek, és Ballantine azt tervezi, hogy főállású gyermekszívsebészt vesz föl. – De hát ez nem érint téged. – De bizony! – kiabált Thomas. – Még nagyobb nyomás nehezedik majd rám, hogy csökkentsem az operációs időmet.
jazzybeez.com, 2024